Kiemelt fotó: Szőke | © Pixabay
Állítom, hogy egy ideje egyfajta lúzerek kultuszát ünnepeljük, csak eufemizmusokat dobálunk, és logikusan mindennek legalább „szupernek” kell lennie.
Nem is kell gondolnunk a magántelevíziók számtalan trash TV formátumára, amelyeknek ma már a közszolgálati adásban is vannak követői.
Erre jellemző az, ahogyan bánunk saját megmaradt utódainkkal. „Nem szabad megerőltetőnek lenni az oktatás” – olvasható már a választási plakátokon, az iskolákban egyre jobban rosszallják a teljesítményteszteket vagy éppen az osztályzatokat, nem beszélve a legjobbak kiválasztásáról vagy előléptetéséről. Az iskola és oktatási rendszer már nem azért van, hogy társadalmunk működését támogassa, vagy akár személyi bizonyítványt adjon ki minden állampolgárnak, hanem csak azért, hogy minden egyén jó közérzetet adjon, és egyben mindenki egyenlővé tegyen – méghozzá olyan olcsón, lehetséges - ergo, nyissa meg a legkisebb közös nevezőt.
Ez a rendszer – legalábbis az állam részéről – még később is úgy érvényesül, hogy bizonytalan helyzetekben, akár önkézből, akár nem, akár segítünk, akár visszautasítunk, nem tesznek különbséget – mindenki ugyanazt kapja, sőt a visszautasítás szankcionálása is. összevonta a szemöldökét. Végső soron jó szándékú „teljesítménynyugdíj” lesz mindenki számára, akár veszít, akár nem.
Cserébe a legjobban teljesítőket – az úgynevezett középosztályt – teljes mértékben bevonják azzal a céllal, hogy a tényleges teljesítmény a lehető legvonzóbb legyen. Aki ma dolgozik, az év nagy részében már nem saját magának dolgozik, végre elmúltak azok az idők, amikor saját munkájával érhette el, és mindenekelőtt biztosította a megfelelő jólétet. Az úgynevezett adócsalás ennek jeleként fogható fel, véleményem szerint ez nem bűnözői magatartás eredménye, hanem pusztán önvédelemből, mert az állam megtagadja a középvállalkozásoktól azt, amit szívesen megad a nagyvállalatoknak. vagy nagyon különleges emberek.
A társadalmat támogató egészséges középosztály helyett most egy egyre növekvő szabályozó apparátusnak engedjük meg, hogy egyre több döntést hozzon arról, hogy melyikünk, hol, hogyan és mikor építhet állami döntésektől függő egzisztenciát.
Ami még rosszabb, ismét mindannyian előnyben részesítjük azokat a veszteseket, akik mindenekelőtt saját magukat sodorták bajba azzal, hogy az adófizetők százmilliárdos pénzéből "támogatjuk" vagy akár "megmentjük" őket, de cserébe a megtakarításokat a megmaradt középosztály tovább „olvad”, sőt az adó-, illeték- és illetékterhek tovább emelkednek, különösen a kis- és középvállalkozások esetében.
Ez mostanában a kis- és középvállalkozások COVID-19 mentőcsomagjában is megmutatkozik: a vállalkozókat nem a nyereségük, hanem kizárólag a „fogyasztásuk” alapján kártalanítják, ami azt jelenti, hogy azok, akik korábban ténylegesen profitot termeltek, most kevesebbet kapnak, mint azok, akik folyamatosan saját létük peremén gazdálkodtak. A járvány végén az előbbieket ismét több fizetésre kérik.
A vesztesek nem csak, hogy összességében jól élnek mindannyiunk rovására – függetlenül attól, hogy milyen gazdasági helyzetben vagyunk jelenleg –, de mi is nagyon nagyra értékeljük őket, boldogan udvarolunk nekik, és gyakran kapunk is. folyamatban lévő ár A "Deutschland AG" felsővezetője vagy az "Év Vállalkozója" kultikus státusza.
Németország folyamatosan keresi a "szupersztárt", de sajnos egyre gyakrabban teljesen rossz helyen! És természetesen nem ott, ahol a legtöbb adót fizetik vagy munkahelyeket teremtenek.
Ez a vesztesek kultusza különösen népszerű a politikában. Elmúltak azok az idők, amikor a választások vesztesei maguktól kivonultak a politikából; éppen ellenkezőleg, a hivatali kudarc magasabbat igazol, a bizonyított alkalmatlanság pedig a legmagasabb kormányzati pozíciókba vezet – és még ez is sikerült Péter elv közben ad absurdumra vették.
A fiatal politikai tehetségek toborzása is teljes mértékben a vesztesek kultuszára épül. Akinek nincs iskolai végzettsége, vagy aki becsapta őket, az örül a támogatásnak; később ezt kapják hivatalban, úgymond kárpótlásul "faiskoláktól" vagy a Bundestag tudományos szolgálatától "díjazva".
A legjobb azonban, ha a leendő csúcspolitikus be tudja bizonyítani, hogy párttagság nélkül hidak alatt kellene aludnia – akkor legalább a szövetségi miniszteri hivatal a politikai bölcsőjében lesz.
„Dieter Bohlen megkapta a Szövetségi Érdemkeresztet. Ő Németország zászlóshajója.”
Monika Griefahn, BILD újság (21. június 2003.)
