Realpolitik

Bejegyzés fotó: Törmelék bontó kotrógéppel | © Michael Gaida a Pixabay-en

Milyen szépek voltak azok az idők, amikor Európa gátlástalanul élhette reálpolitikáját az amerikaiak védőpajzsa alatt. Nekünk európaiaknak olyan könnyű volt az életünk a fal leomlásáig, mert még nem születtek meg azok a generációk, amelyek először szenvednének az ember okozta (főleg mi, európaiak) klímaváltozástól, és a „gazdasági sikert” a a fejlődő országok kizsákmányolása. Emellett a születésszám csökkenését kompenzálni lehetne a vasfüggönnyel, amely biztosítja, hogy az európai munkaerőpiacra csak magasan motivált és átlagon felüli képzettségűek lépjenek be; a nagy, többnyire haszontalan maradék elzárva maradt a szovjet kommunizmus alatt.

Ekkor azonban jelentős változás következett be, mert egyrészt a fejlődő országok egymás után kezdtek emancipálódni, és az ott élők felismerték, hogy jobban lehet élni a tej és méz, másrészt a vasfüggöny feltételezett földjén. esett, ami mindketten azt jelentette, hogy nekünk, európaiaknak most vége a mulatságnak. Felelős politikusok cselekedtek volna, de hivatásos politikusaink – egészen reálpolitikusak – már bő három évtizede késleltetik a fenyegető nyomort. Nagyon gyorsan kézbe vették a klímaváltozás kérdését, mert a rendőri erők elegendőek ahhoz, hogy a jövőben kordában tartsák a klímaváltozástól szenvedő nemzedékeket; amíg nekik maguknak kell kikanalazniuk a levest.

Nehezebb volt a többi kihívással, amelyeket - még az USA védőpajzsa alatt - szintén nagyon pragmatikusan kezeltek. Először a védelmet, majd az oktatási rendszert, végül az infrastruktúrát rombolták le, kizárólag a feltételezett gazdasági siker és mindenekelőtt a saját megélhetés fenntartása érdekében.

És amikor a totalitárius rezsimek (Oroszország és Kína) felépültek a hidegháborús sokkból, és immár egyértelműen követelték helyüket a napfényben, az európai reálpolitika 2008-ban érte el csúcspontját, nevezetesen a Merkel-Sarkozy paktumot, amely először az Orosz Föderációnak ígért Grúzia, majd Ukrajna és később Kelet-Európa többi része is csak azért, hogy az „igazi Európa” gazdasági sikerét még néhány évtizedig garantálja. Kína ezzel szemben megelégelte, hogy egytől egyig eladták neki a kulcsfontosságú európai technológiákat.

Az egyetlen igazán hülyeség az, hogy az ukránok többsége valójában tavaly óta harcol az orosz imperializmus ellen, és egyes uniós polgárok mégis rokonszenvet mutatnak az európaiak keleti szabadságharca iránt. Mert ezzel lassan, de biztosan, egymás után, lassan, de biztosan szétesik az összes Potyomkin-falva, amelyet politikánk olyan sikeresen épített fel az évtizedek alatt, és ez mindenki számára nyilvánvaló – még a legtudatlanabb uniós polgárok számára is.

Ezzel az a nagy probléma, hogy az Egyesült Államokkal és más demokratikus országokkal ellentétben a mi Európánk soha nem volt igazán demokratikus – nekünk, európaiaknak csak sikerült, és ez lesz az európai reálpolitika tényleges eredete, megrontva az európai elitet és a megszerzését. a túlnyomórészt antidemokratikus lakosság félig-meddig lelkesedik a demokráciáért a gazdasági sikeren keresztül.

Az Orosz Föderáció inváziója ezért – különösen, ha az ukránok nyernek – minden európainak megmutatja, hogy Európa régóta szétesett, és a jövőben mindannyiunknak sokkal kisebb zsemlét kell sütnünk. Várható és nagyon valószínű, hogy az Unió polgárainak többsége átadja pajzsát a demokráciának. És akkor legkésőbb egy harmadik világháborúban találjuk magunkat, és senki sem tudja, melyik oldalon fognak harcolni az európaiak – valószínűleg minden ország más-más oldalon.

Érthető tehát - reálpolitikai szempontból -, hogy ma egyrészt kancellárunk Olaf scholz egyfajta politikai támogatást ígér Ukrajnának a háború után (érti: kapitulációja után), az SPD politikusai pedig Ukrajnába utaznak, hogy "titkos tárgyalásokon" (!) egyfajta békére kényszerítsék őket.

Politikusainknak lassan, de biztosan fel kell ismerniük, hogy a klímaváltozás minden tragikus következményével már régóta itt van, és a világot és a demokráciát a parlamentek bővítése nem mentheti meg!

Legfőbb ideje, hogy népképviselőink szembenézzenek az igazán rossz valósággal, és a reálpolitikai trükközés helyett felelősségteljes politikába vessenek bele, és tegyék ezt addig, amíg ez egyáltalán lehetséges.

Amúgy mások eladása sosem volt jó politika!