Bejegyzés fotója: Kávé élvezet | © Pixabay
A versek, függetlenül attól, hogy milyen nyelven íródnak, nem igazán ütik meg itt a weblogot. A weblog olvasóinak meg kellett volna szokniuk, hogy itt időnként szóhoz engedem a kis szenvedélyemet.
És sokan annak is nagyon örülnek, hogy úgy döntöttem, nem mutatom be saját munkáimat; egy kivételével - utolsó versem — Minden versemet a feledésnek szenteltem.
De léteznek még, mégpedig olyan versek, amelyeket jobb, ha nem felejtünk el, de ameddig csak lehet, jó emlékezetben őrizzük meg. Az egyik ilyen vers a George Heym és a "Tavasz" címet viseli. Heim 1911-ben írta, kevesebb mint három évvel az első világháború kitörése előtt, akkor, amikor az érzékenyebb elmék számára már sejtették, hogy mi következik.
George Heym 30. október 1887-án született, és a korai expresszionizmus egyik első képviselőjének tartják. 1912-ben vízbe fulladt, amikor megpróbálta megmenteni egy barátját.
tavasz
A szelek fekete estét hoznak.
Az ösvények remegnek a hideg fáktól
És az üres helyeken később pusztaság
A felhők gurulnak a láthatáron.A szél és a vihar örök a kiterjedésben,
Csak ritkán, hogy egy magvető már tapos
A messzi ország, és nehéz veti a magot,
Akinek a holt nyarakon semmi gyümölcs nem örül.De az erdőknek szét kell szakadniuk
Szürke felsővel a szélnek emelve,
A forrás nélküli, a hosszú gyengeségben
És a vér már nem emelkedik fel ágaiban.A március szomorú. És változnak a napok
Tele világossággal és sötétséggel a néma földön.
De a folyók és a hegyek borítottak
Az esőpajzs. És minden le van fedve.De a madarak nem jönnek többé.
George Heym, 1911
A nádas és partja üresen marad,
És nagy hajók a nyári nyugalomban
Elsodródó holt árnyékok zöld dombokon.
"De aki kétségbeesésben hal meg, annak az egész élete hiábavaló volt."
THEODOR W. ADORNO, MINIMA MORALIA (14. KIADÁS, 2022 [1951]: 190)
