Bejegyzés fotó: Összeomló európai zászló | © Shutterstock
Ez a bejegyzés is megjelent a A németországi Európa-unió honlapja közzé.
Emmanuel Macron első elnökségét egy erősebb Európáért tett nagy gesztussal kezdte. Ez reményeket keltett bennünk, európai föderalistákban. A demokratikus, európai Franciaország jelöltje volt. A második szavazáson felülkerekedett az egyesült Európa ultrajobboldali ellenfelével szemben. Sok német félt Marine Le Pen, talán némi elégedettséget érzett amiatt, hogy végre a történelem jobb oldalán álltak, amikor egyesek választási győzelmüktől tartottak. Ez egy katartikus pillanat volt, egy különösen német pillanat, amely egyébként megalapította a Pulse of Europe-t.
Hat évvel később az immár második ciklusát töltő Macron belföldön rendkívül meggyengült. Mozgalma aligha képes többséget szerezni. Az egykor az 5. köztársaságot támogató pártok pedig csak árnyékai önmaguknak, szétszakadt pártok, amelyeket további megosztottság fenyeget. Erős, és talán erősebb, mint valaha, a Rassemblement National Le Pens, hosszan evő kréta, és lélekben hasonló nővéréhez, az olasz miniszterelnökhöz. Giorgia Meloni, mostanában még pozitív kijelentésekkel Európáról. Le Pen, egy báránybőrbe bújt nőstényfarkas, mint az olasz neofasiszta, továbbra is a legnagyobb francia fenyegetést jelenti Európára, a baloldali néptribunnal. Jean-Luc Melenchon nem barátja Európának, amit csípősen l'Europe de Maastricht-nak, tehát kapitalista összeesküvésnek minősít.
Az ellenzék legerősebb erőihez képest Macron továbbra is európai fényesként jelenik meg. Mindazonáltal Macron Európáról alkotott elképzelése is veszélyes. Macron képes volt rá Ursula von der Leyen hogy egy német legyen a Bizottság elnöke, mert ez biztosította Franciaországnak az általa fontosabbnak tartott Európai Központi Bank elnöki posztját. Cserébe von der Leyen azt a szívességet tette Macronnak, hogy elfogadta a stratégiailag autonóm Európáról alkotott elképzelését. A Bizottság azóta is buzgón hirdeti ezt a káprázatos koncepciót. A Renew Europe programnévvel rendelkező Macron pártcsaládja nincs egyedül a stratégiai autonómia védelmében. Széles körű konszenzusra talál a pártok között, és már-már Szent Grál lett Brüsszelben.
Eddig sok európai politikus nagyon eltérően értelmezte a stratégiai autonómiát. A legtöbben úgy jellemezték az ötletet, mint egy erősebb Európát. És ki nem ért egyet? Az európai egyesülés ellenzőit leszámítva senki sem vonja kétségbe, hogy az EU-nak cselekvőképessé kell válnia. Ukrajna orosz inváziója óta hozzáadták a nagyobb függetlenség gondolatát. Ez kombinálható a stratégiai autonómia homályos és ezért különösen összeegyeztethető ajánlatával is. Valójában a stratégiai autonómia ötlete nem túl eredeti, és még kevésbé új.
Amit Macron Európa stratégiai autonómiájával propagál, az tiszta gaullizmus. A francia elit egy része, köztük Macron, a Brexitben lehetőséget lát arra, hogy új vezető szerepet vállaljon Európában. Macron nagy nemzetnek tekinti Franciaországot, és legalábbis egyenrangúnak tekinti az USA-val, amelytől Franciaország hagyományosan kihívásként érzi magát, bár lényegében az amerikaiak szabadították fel a hatszöget a németek alól, és akik mellesleg támogatták a 4. köztársasági megbékélés politikusait is. Nyugat-Németországgal, és ezzel jelentősen hozzájárult az európai egyesüléshez.
Macron Európáról alkotott elképzelését azonban immár az a gondolat, amely az irritáló Trump-évek után első pillantásra hihetőnek tűnik, formálja, hogy Európának emancipálnia kell magát az amerikaiaktól. Ez utóbbi egyébként az Atlanti-óceántól a Csendes-óceán felé orientált. A stratégiai autonómia tehát egyenlő távolságot jelent az USA-val és Kínával szemben. Harmadik pólusként Európának a boldogságot kell keresnie és megtalálnia. A stratégiai autonómia számos apologétája érvelt az elmúlt években, hogy ez Európa stratégiai autonómiájának legalább túlzása, ha nem félreértelmezése. Természetesen az EU-nak szoros kapcsolatban kell maradnia az Egyesült Államokkal, de függetlenebbé kell válnia tőlük, valamint minden más hatalomtól.
A francia elnök által az eszkalálódó tajvani konfliktus kapcsán adott interjúk azonban azt mutatják, hogy a stratégiai autonómia Amerika-ellenes politikaként való értelmezése nem volt félreértelmezés. Franciaország el akarja választani Európát az Egyesült Államoktól. Macron már 2019-ben agyhalottnak minősítette az alapvetően az amerikai védelmi garancián alapuló NATO-t, és így alapvetően egyetértett Trumppal, aki a NATO-t elavultnak minősítette. Most Macron azzal érvel, hogy a csendes-óceáni térség demokráciáinak szabadsága nem érinti Európát. Európa nem válhat az Egyesült Államok függelékévé, amely engedi magát belevonni a Kínával való konfliktusába, amely nem európai konfliktus. A politikailag Amerika-ellenes attitűddel szocializálódott német politikusok beugranak, és lelkesen csatlakoznak hozzá.
A stratégiai autonómia vagy az európai szuverenitás ilyen megértése veszélyes és meglepő, hiszen Európa biztonsága jelenleg akut veszélyben van, és a bátor ukránok mellett mindenekelőtt az USA akadályozta meg eddig az ukrán vereséget. Ez utóbbi Ukrajna végét jelentené, és legalább Közép-Kelet-Európa számára egzisztenciális fenyegetést jelentene a győztes Oroszország, amely bevallottan vissza akarja állítani régi szovjet uralmát. Az amerikai reakciók Macron kijelentéseire kevésbé meglepőek. Miközben a Biden-adminisztráció azon töpreng, mit tett, hogy ezt érdemelje, a republikánusok nagy része megerősítette soviniszta elszigetelődésüket. Az európaiak egyedül foglalkozzanak Oroszországgal. Az Ön nézőpontjától függően az Ukrajna elleni támadás regionális konfliktusnak is tekinthető, akárcsak a kínai Tajvan fenyegetése.
A franciák Tajvanról alkotott véleménye azért is megdöbbentő, mert a sziget feletti nyílt háború pusztítóbb következményekkel járna a világgazdaságra, így az európai vállalatokra és munkahelyekre, sőt az európai áruellátásra is, mint a jelenlegi ukrajnai háborúnak. Európának létfontosságú érdeke kell, hogy legyen abban, hogy Ázsiában nyitva maradjanak a kereskedelmi útvonalak, és hogy a Formosa-szorosban és Kelet-Európában megvédjék a szabályokon alapuló világrendet.
Továbbra is vitathatatlan, hogy Európának cselekvőképessé kell válnia, mindenekelőtt a tagországok vétójogának további eltörlésével, és diverzifikációval csökkentenie kell függőségeit. Különösen Németország jelenleg túl keveset tesz ehhez. A legfrissebb statisztikák azt mutatják, hogy a német gazdaság egyre inkább Kínától függ. Európának azonban nem kell függetlenednie a világban élő partnereitől és barátaitól, hanem éppen ellenkezőleg, a kölcsönös függőségek erősítésére kell törekednie! Az USA-nak is szabad Európára van szüksége. Ha az EU fokozatosan felbomlana, és egyes tagjai orosz műholdakká válnának, és mindannyian, beleértve Oroszországot is, amely egyre inkább függött a Kínától, Európa háború utáni értékei már történelemké válnának.
Macron és Franciaország, akiket megerősít az atomhatalomba vetett bizalom, veszélyes illúziókat táplálnak Európa világban betöltött szerepével kapcsolatban. Az 1990-es években Európa önmagában képtelen volt megállítani a szerb agresszort. A sikertelen arab tavasz után szinte semmilyen építő hatása nem volt a Közel-Keletre és Észak-Afrikára. Az, hogy az amerikai beavatkozások itt pusztítást végeztek, igaz. Az amerikaiak fokozatos kivonulása a Közel- és Közel-Keletről ezt még nagyobbá tette, és ezt Európa semmiképpen sem kompenzálja. És Európának önmagában egyáltalán nincs eszköze az orosz agresszor megállítására.
