védekező képesség

Kiemelt fotó: Védelem Afrikában (2010)

Közvetlenül a második világháború után a szabad európaiak feltétel nélkül kiálltak a transzatlanti együttműködés mellett, és az Amerikai Egyesült Államok védőernyője alá helyezték magukat; a Francia Köztársaság is, amely ezt a mai napig nem akarja beismerni. Közvetlenül a szovjet terrorrezsim összeomlása után pedig Oroszország számos egykori szatellitállama is igyekezett a lehető leggyorsabban ebbe az ernyő alá kerülni.

A kifejezetten erre a célra létrehozott intézményt, az Észak-atlanti Szerződés megszervezését, amely ismertebb a NATO rövidítéssel, kezdetben minden tagállam magas személyes és anyagi hozzájárulással támogatta. Annak köszönhetően, hogy az USA nemcsak a legnagyobb gazdasági hatalom és a legnagyobb partner lakosságát tekintve ezen a szervezeten belül, hanem egyre inkább a hegemón szerepébe taszította mindenki, akár tag, akár nem, ami mellesleg megfelelt a saját önképüknek, a költségek, a források és nem utolsósorban a készenlétben tartandó katonák oroszlánrésze az amerikaiaké volt.

Ahogy az 1980-as évek közepén az európaiak fenyegetettsége egyre jobban mérséklődött, egyre inkább csökkenteni kezdték saját védelmi kiadásaikat, vagy más célokra használták fel; Az akkoriban propagált kulcsszó: békeosztalék.

Ennek eredményeként, és mivel a világ többi része nem volt ilyen békés, az Egyesült Államoknak akarva-akaratlanul is közbe kellett lépnie, és tovább kellett növelnie saját védelmi kiadásait és kiadásait. Hiábavaló maradt mind a mai napig az USA minden erőfeszítése, hogy az európaiak részt vegyenek ezekben a költségekben, vagy legalább saját védelmi költségvetésüket az adott valósághoz igazítsák.

Mi történne, ha az európaiak jobban gondolnának magukra, és saját erejükkel akarnának szembeszállni az egyre fokozódó agresszióval, és nem csak az Orosz Föderáció részéről?

Fenntartom, hogy egyedül egyetlen európai állam sem képes önálló védelmi képességet elérni, nemhogy sikeresen érvényesülni egy agresszorral szemben. Továbbá azt állítom, hogy a mai technológiák és hálózatok miatt ez akkor sem lenne lehetséges, ha egy állam minden erőforrását a védelemre fordítaná. Továbbá fenntartom, hogy ez még egy egyesült Európa és annak együttes erőforrásai és kapacitásai mellett sem lenne lehetséges! Nem hiába alapították meg a NATO-t a második világháború után, és a mai körülmények még nehezebbek, mint 70 évvel ezelőtt.

Függetlenül attól, hogy Európát csak transzatlanti partnereivel szoros együttműködésben lehet megvédeni, az európaiaknak szem előtt kell tartaniuk a következőket. Először is, a humán erőforrás – a dolgozni akaró és tudó európai fiatalok – csak akkor elegendő, ha minden állam közös szervezetbe osztja a meglévő állampolgárait; mindenki önmagáért, legalábbis a személyi állomány tekintetében, többé nem kap egyetlen működő és így fenntartható részleget sem. Az európaiaknak pedig még közös személyi testülettel is el kellene dönteniük, hogy középtávon a fegyveres erők robotizálását vagy a külső személyzetet részesítenék előnyben.

Másodszor, amerikai partnereinkkel ellentétben mi, európaiak elsőbbséget adunk – és véleményem szerint jogosan – saját védekezési képességünk szociális aspektusának. Ennek eredményeként csak úgy tudjuk biztosítani az életképes védelmi képességet, ha ezen a területen nemcsak az anyagi forrásainkat egyesítjük, hanem azt is, hogy a védelmi kiadásokat a jövőben kizárólag és átláthatóan fordítsuk védelmi kiadásokra. A védelmi források folyamatos visszaélése vagy a védelmi költségvetések alulfinanszírozottsága végső soron olyan magas kiadásokhoz vezet, hogy ez a nemkívánatos fejlemény csak a szociális költségvetés rovására fordítható meg.

Harmadszor, végre itt az ideje, hogy mi európaiak hűek legyünk saját elveinkhez, és saját katonaságunkat a „nemzetvédelem” szolgálatába állítsuk; ez természetesen magában foglalja a szövetség védelmét és az Egyesült Nemzetek nevében a világbéke helyreállítását célzó küldetéseket. Az európaiak nem gyakorolnak hatalmi politikát, és számunkra a háború sem a politika folytatása más eszközökkel!

Az európai fegyverkezési politikának végre alá kell vetnie magát ennek az elvnek. A páncélzat nem egyenlő a fegyvergyártással és -kereskedelemmel. A fegyverkezés tehát nem exportorientált gazdaságág. A fegyverkezés az a folyamat, amely biztosítja, hogy a baráti és szövetséges erők a lehető legjobb fegyverekkel, gépekkel és felszerelésekkel legyenek felszerelve, és minden mással, amelyre ezeknek az erőknek szükségük van ahhoz, hogy a lehető legkevesebb sérüléssel megvédjék Európát és szövetségeseit. Ez azt jelenti, hogy ezt a lehető legjobb felszerelést és fegyverzetet nem szabad exportálni! Ezért elengedhetetlen, hogy a fegyverzetet a lehető legnagyobb keretben foglalják össze (ismét a NATO-t javaslom referenciakeretnek) annak érdekében, hogy ne csak a lehető legjobb hatékonyságot, hanem a megfelelő fenntarthatóságot is elérjük, és ez mindig abban az értelemben, hogy mindenki számára megfizethető legyen. költségvetések .