Bejegyzés fotója: újságíró | © Neven Divkovic a Pixabay-en
Mindig voltak rossz és jó újságírók. A Heilbronner Voice olvasása közben volt az első tapasztalatom újságírókkal. A minőségi újságírást azért ismertem meg, mert egy barátom édesapja előfizetett a Der Spiegelre, és rendszeresen olvashattam. A Der Spiegel még az 1990-es években is része volt rendszeres olvasmányaimnak.
Később, amikor politikailag bekapcsolódtam egy ifjúsági szervezetbe, megismertem más helyi újságokat, és el kellett fogadnom, hogy helyi lapjainkat kevésbé érdekelték a politikai tartalmak, mint a verseny számos folyami partija és egyéb politikai fesztiválja. az idő. És még ma, évtizedekkel később is kinyomtatják azokat a cikkeket, amelyek az evésre és ivásra összpontosítanak – a politikai tartalom továbbra is csak akkor érdekes, ha összeegyeztethető a vélt helyi konszenzussal.
Szakmai életem kezdetén választhattunk, hogy előfizetünk a Frankfurter Allgemeine Zeitungra, a Süddeutsche Zeitungra és valószínűleg inkább az északi fényre, a Weltre. Akkoriban a FAZ mellett döntöttem, és szinte nyugdíjazásomig hűséges maradtam ehhez az újsághoz, pedig egyre jobban összebarátkoztam a Süddeutsche Zeitunggal; és ha nem fenyegették volna folyamatosan a regionális részlegüket, talán még a változtatáson is gondolkodtak.
A munkám miatt aztán megtanultam más országok újságjai is ismerem és értékelem, ezért mindig előfizettem néhányra, és örülök, hogy segítenek a kereteken kívüli gondolkodásban.
Még mindig nagyra értékelem a jól kutatott újságcikkeket, és úgy gondolom, hogy az újságok saját versenyükön fejlődnek és gyarapodnak, de verseny nélkül csak vegetálnak és önmaguk és korábbi dicsőségük matricáivá változnak.
Ismét szakmai okokból szembesültem azzal, hogy lehet az újságírók érdekeit szolgálni, és nem kell folyamatosan kérni tőlük, hogy számoljanak be saját önkéntes tevékenységükről. De hamar rájöttem, hogy nem feltétlenül előny, ha felkeltjük az újságírók érdeklődését. Így „szükségessé vált a túléléshez”, hogy többet foglalkoztam újságírókkal, mint általában szerettem volna, és megfelelő tanfolyamokat és képzéseket is el kellett végeznem.
Az első ilyen tapasztalatom szakaszparancsnokként volt, amikor azt a parancsot kaptam, hogy az általam vezetett gyalogos osztaggal egész nap egy újságírót szórakoztassak egy kameracsapattal. Mivel ez csak egy újabb nap volt az erdőben, és a katonák időközben álmukban elsajátították a feladatokat, ez tulajdonképpen biztos siker volt – nemcsak a feletteseim gondolták így, hanem én is. De a biztonság kedvéért előre tájékoztattam a bajtársaimat ennek a látogatásnak a fontosságáról, és ígértem nekik néhány doboz sört.
Így ez az újságíró szinte egész nap elkísért minket, megbeszéléseket folytatott, és bizonyos gyakorlatokat ismételt a kamerának. Egyre hosszabb lett az arca, amit a friss levegőnek, a lassan bekúszó hidegnek és a sajtótársaink speciális ellátásának hiányának tulajdonítottam.
De aztán történt valami, aminek nem kellett volna, egy katona, aki nem éppen a legragyogóbb a nap alatt, beleakadt az interjúba, és az eredmény egy félmondat lett, amit kontextus nélkül félreérthettek volna. És ezzel a sajtólátogatás hirtelen véget ért, és az újságírónő elhagyott minket a kíséretével.
Néhány nappal később a feletteseim szögessel ütöttek, és megmutatták a sajtóközleményt. Ez csak a szóban forgó újságíró véleményéből állt, amit aztán a végén pontosan ezzel a félmondattal támasztottak alá - ezzel ismerkedtem meg először a nemezújságírással. És ha már megtett valamit a Bundeswehrben, mindig megteheti újra.
Így hát egy nap nagyon megörültem, amikor megengedték, hogy vigyázzak két Spiegel újságíróra, akik kifejezetten azért jöttek hozzánk, hogy meghallják a feletteseim idézetét. Nagyon kedves urak, akik meglepően sokat tudtak, többet, mint amennyit később a cikkükben írtak, ami szintén nagyon korrekt volt – a professzionális újságírás csúcspontja. Kevésbé örültem egy újságíró egyidejű látogatásának, aki állítólag ugyanabban a témában kutatott, mert akkoriban das Egyáltalán az volt a téma, de amint megérkeztem, lecsaptam egyetlen katonanőmre, egy nagyon vonzó francia nőre, aki azonban jó személyzeti munkájával és lenyűgöző robusztusságával minden bajtársa tiszteletét kivívta, és őszintén megkérdeztem tőle. mit gondolt a hadseregben történt szexuális zaklatásról? Csak annyit válaszolt: "Miért, az egyik bajtársam panaszkodott rám?", és állva hagyta az újságírót. Mivel már tudtam, hogy esélyem sincs a vélt újságírással szemben, ezért ezt a hölgyet is figyelmen kívül hagytam, és teljesen biztos voltam benne, hogy túl fog írni a témáján. Mindenesetre később egyik felettesem sem dörgölte az arcomba cikkét.
Az újságírói munka mélypontját kicsit később ismerhettem meg a Mesterlövész sikátor egyik jól ismert szállodájában, ahol a politika, a sajtó, a segélyszervezetek és a szervezett bűnözés összejött, nyilván azért, mert ez volt az egyetlen hely, ahol érdemes élni. közeli vagy távoli közelben. Azért voltam ott, mert ott úgy kereskedtek az információkkal, mint egy bazárban, és a jó információ nem csak az újságíróknak fontos. Mindenesetre megtapasztalhattam ott az újságírás utolsó dinoszauruszait, akiket popsztárként nyüzsögtek a fiatalabb újságírók, és akik whiskytől terhesen, szivar- vagy cigarettafüstben boldogan osztották meg bölcsességeiket a nőkkel. Abban az időben nyilvánvalóan beindultak a pályák, amelyek révén a nemezújságírás valószínűleg a tömegek számára is alkalmas volt.
Ezeket az élményeket évekkel ezelőtt két-három blogbejegyzésben feldolgoztam, de később - valószínűleg idős korom miatt - újra töröltem. Ebben segítettek az egyik legutóbbi megbízatásom során szerzett tapasztalataim is, ahol először ismerkedhettem meg szabadúszó újságírókkal, akik műszakilag megalapozott és alaposan feltárt cikkeket írtak, amelyeket később a legkülönfélébb médiáknak kellett eladniuk. Ezek az újságírók a hivatásukat élték, és valószínűleg többnyire a prekariátus határán – minden bizonnyal sokkal előrébb jutottak volna az érzelmes újságírással.
De aztán ismét kibékültem az újságírással egy mára kissé őszülő és ismert újságíró, akinek maláriagyógyszer-fogyasztás közben adtam egy televíziós interjút, és ő is teljesen rossz lábon fogott. Tudomásom szerint ezt az interjút soha nem sugározták, de később boldogan sugározta munkatársaim szórakoztatására – bizonyítva, hogy egy jó adag humor is hozzátartozik a jó újságíráshoz.
És hol vagyunk ma? Biztosan még mindig léteznek, a jó újságírók, akik továbbra is kemény munkával gyűjtik az információkat, és technikailag jártasak, és felkészítik olvasóik számára. Később pedig, amikor tapasztalattal, tudással kialakították saját képüket, véleménycikkekkel bűvölhetik el olvasóikat vagy hallgatóikat, sőt, még jobb, ha megfelelő és megalapozott érvekkel alátámaszthatják véleményüket.
De sajnos, és többek között ez volt az oka annak, hogy lemondtam a FAZ-előfizetésemet, a jó újságírók egyre kevésbé tudnak beleszólni. És ha a helyesírási hibák is nőnek, és ennek megfelelően csökken a számtani alapműveletek ismerete, akkor tényleg aligha érdemes országos lapot olvasni. "Az ember a gyászjelentések miatt olvassa a helyi napilapot" - legalábbis ezt mondta a nagymamám, aki túl korán halt meg.
Főleg akkor nem, ha a sokat dicsért véleményformálók mindig határozott véleményt hirdetnek, de nagyon gyakran nincs meg a kellő tudásuk, tapasztalatuk, sőt néha nincs is elég eszük ahhoz, hogy megalapozott véleményt alkossanak.
Úgy kezdődik, hogy olyan újságírók véleményét olvasom az önkéntességről, akik maguk soha nem végeztek eleget önkéntes munkát, és számomra az egészet olyan glosszák koronázzák meg, amiről tudom, hogy az illető újságíró nem rendelkezik sem a szükséges tudással, sem tapasztalattal.
Lehet, hogy valakinek van véleménye, de annak alapjain kell alapulnia, és minél szilárdabbak ezek az alapok, annál értékesebb a képviselt vélemény – az, hogy ez a vélemény jó vagy rossz, még mindig az olvasó mérlegelésén múlik. Az olvasótól is függ, hogy megosztja-e vagy sem.
Ezért meg vagyok győződve arról, hogy a jó újságírás abból áll, hogy információkat gyűjtünk, és azokat az olvasó vagy hallgató számára érthető módon közöljük. Ez magában foglalja a kapott információk valódiságának előzetes ellenőrzését és a teljes spektrum lefedését is, különösen vitatott témák esetén.
Ha mindez túl fárasztó az újságíróknak, és ha úgy gondolja, pusztán a saját véleményével kell boldoggá tennie a világot, akkor tartózkodjon az újságírástól, és inkább írjon webblogot.
