Kiemelt fotó: Európa Tanács | © Leonid Andronov, Shutterstock
Főleg a következő Bundestag jelenlegi választási kampányában minden komoly párt mantraként szavalja az Európai Unió iránti elkötelezettségét. A jelöltek egybehangzóan jelentik be, hogy Németország jövője az EU-ban van.
Jó 70 év után feltehetnénk a kérdést, hogy valójában mit tettek ezek a pártok a közös Európáért. A puszta szókimondástól eltekintve a valóságban azt kell tanúsítani, hogy Németországban hiányzik a szolidaritás a többi tagállammal és a világ többi részével. Már nem kell beszélni teljesen felesleges és eredménytelen határzárakról és egyéb, uniós jogot sértő nemzeti akciókról és napirendekről. Németországra is igaz, és talán még jobban, mint más országokra, hogy az EU csak eszköze saját nemzeti szuverenitásának megőrzésének, és lehetőség szerint a közös piac előnyeinek kihasználásának.
Lehetséges Luxemburg kivételével igazolni kell, hogy az összes többi "nemzet" vagy teljes szívvel és a legmélyebb meggyőződésből elutasítja az európai értékeket, vagy saját történelmükből adódóan csak képmutató ezeket az értékeket - mi németek Utóbbi világbajnokkal vagyunk ismét, és nagyon büszkék rá!
Az EU intézményei is csak egy papírtigrisnek tekintik az Európai Uniót, és igyekeznek - egészen humánusan és teljesen érthetően - megtartani saját munkahelyüket, ameddig csak lehet. Példa erre az Európai Parlament, amely egyre inkább úgy jellemezhető, mint a klakőrök gyűlése, amely az Európai Tanács összes határozatát elég demokratikus köntösbe burkolja.
Az EU összes főszereplője egyetért abban, hogy az adott nemzetállamok a végsők, és hogy az Európai Tanács ülései közös Európánk Reichstagja; ezzel csak azt igazolják, hogy ők maguk is szilárdan a 20. században horgonyoznak, és ha egyáltalán képesek egyetlen mozgásra, mégpedig a jó öreg biedermeier korszakba.
Bő 70 év után meg kell erősítenünk Európának, hogy Európa se nem értékek közössége, se nem törvények közössége, hogy mi európaiak továbbra is úgy látjuk magunkat, mint akik szilárdan a nemzetállamokhoz kötődnek – még ha ezek egy része már nem is nevetség tárgya, legfeljebb az európai operettek (pl. EU-csúcsok) jók és csak azért vannak, mert a többi tagország húzza magával ennyi évtized után már érthetetlen okokból.
Az Európán kívüli világ azonban tovább fordult, Kína, az USA és India jelenleg a politikai világ átszervezését és a jövő számára való alkalmassá tételét igyekszik. Más Európán kívüli országok mindent megtesznek, hogy ne maradjanak le.
Minket eközben Európában az operettkirályok érzékenységei foglalkoztatnak, pl. B. Budapestről vagy Brüsszelből, és megbeszélni olyan dolgokat, amiket egy ideális világban, a jelenlegi világhelyzetben minden bizonnyal érdemes lenne megbeszélni, pl. B. olyan kérdésekkel, mint az éghajlatváltozás, a világjárványok, az erőforrások hiánya, a környezetszennyezés, a migráció, a népesség elöregedése, a demokráciák hanyatlása és az értékek hanyatlása, de ezek legfeljebb másodlagos sürgősek.
Európai válaszok világunk kihívásaira, mint például a Konferencia Európa jövőjéről A globális egészségügyről szóló pletykák nem túl hatékonyak, és azt mutatják, hogy Európa lassan, de biztosan önmaga körül forog, és mindannyiunk problémájává válik – nem csak nekünk, európaiaknak.
Sürgősen szükségünk van egy közös európai stratégiára azoktól az országoktól, amelyek szövetségi államban látják Európa jövőjét, és készek a lehető leggyorsabban működőképessé tenni ezt a stratégiát.
Gazdasági együttműködést lehetne felajánlani Európa többi részének, valamint a világ többi részének, és mélyebb és alapvetőbb együttműködést lehetne kötni más demokratikus országokkal.
Joe BidenEzt felismerte a saját belső kihívásaival terhelt, és igyekezett a fenntartható (világ)politikát tetszetőssé tenni az európaiak számára, és felkérte őket, hogy az USA-val közösen vállaljanak felelősséget a világért.
Eddig csak az volt a reakció, hogy Európa vizsgálja, lehet-e továbbra is kibújni a felelősség alól, immár az Orosz Föderációval együtt.
Mindaddig, amíg az európai felelősök mind az „Après nous le déluge” mottó szerint élnek és cselekszenek, és Európa-gondolatként – legjobb esetben is – egy nagyhatalom meghiúsult álmaihoz kapcsolódik Napóleontól Hitlerig, az EU nincs többé jövőjük, hanem, mint a szent Római Birodalom korábban, lassan, de biztosan feloldódik a javára.
„A nemzetközi politika soha nem a demokráciáról vagy az emberi jogokról szól. Az államok érdekeiről van szó. Ne feledje, nem számít, mit mondanak neked a történelem órán."
Egon Bahr, Rhein-Neckar újság (4.12.2013)
