Fotó közzététele: példakép | © Pixabay
Az Egyesült Államokban és az Osztrák Köztársaságban lezajlott legutóbbi választások, valamint az olasz népszavazás végeredménye ámulatba ejt bennünket az év végén. Ma már nyugodtan feltételezhetjük, hogy a nyugati világ is egyre inkább kimerül, mert úgy tűnik, egyetlen polgár sem tud megfelelő válaszokat adni az egyre erősödő populizmusra és az ezzel járó nacionalizmus és totalitarizmus reneszánszára.
Valójában mindenkinek tudnia kell, hogy a demokrácia a legnehezebb, legösszetettebb és egyben legmunkaigényesebb államforma, ugyanakkor kétségtelenül a legsikeresebb és az egyetlen, amely minden ember számára lehetőséget ad a saját számára. részvétel és személyes siker.
Tisztázni kell tehát, hogy egyre több polgártársunk miért kívánja előnyben részesíteni az egyszerűbbnek vélt megoldásokat, és miért kérdőjelezik meg egyre inkább a kialakult demokratikus struktúrákat. A fennálló struktúrákba vetett bizalom feltételezett elvesztését is gyakran felhozzák indokként – az emberek láthatóan már nem hiszik el, hogy a „rendszer” az egyes polgárok számára működik, és teljesen elfelejtik, hogy mi, polgárok, mindannyian a „rendszer” vagyunk!
Ezeket a kétkedő polgártársakat három kategóriába szeretném sorolni:
- az „örök tegnapok”, akik 1945/1989 óta csak lebuktak;
- politikailag nagyon aktív polgártársak, akiknek évtizedek óta soha nem sikerült elérniük, hogy véleményüket és elképzeléseiket a többség elfogadja, most pedig teljesen elkeseredve egy hamisnak vélt demokráciában akarják látni a hibát.
- nagyon kényelmes vagy a társadalom iránt teljesen érdektelen emberek, akik csak akkor kezdenek hirtelen érdeklődni a társadalom és a demokrácia iránt, amikor valami nagyon fontos számukra személyesen vagy magánéletük végén, és akik a tudás hiánya miatt tapasztalattal és tudással, nem igazán érti, hogyan működik.
De úgy kell tekinteni, hogy a pártoknak és néhány politikusnak is van valamiféle cinkossága a jelenlegi helyzetben. Előbbiek úgy tűnik, egyre kevésbé tudnak meggyőző jelölteket állítani a választók elé, utóbbiak pedig azt hiszik, hogy elvakítással és megtévesztéssel megmenekülhetnek a mindennapi demokratikus élet sziszifuszi munkája elől, és pl. B. hogy a talkshow-kban megfelelő megvilágításba helyezhessük a dolgokat.
Egyrészt a csalódott vagy kevésbé tájékozott polgárok kezére játszanak, másrészt olyan terepre merészkednek, ahol a populisták és a totalitáriusok sokkal jobban tudnak.
Úgy gondolom, hogy mi állampolgárok meglehetősen tehetetlenek vagyunk a polgártársak egykori csoportjával szemben. Mert ez a csoport nem fogad el sem tényeket, sem érveket, és elutasítja a demokratikus vitát is. Ezért itt a végrehajtó és főleg az igazságszolgáltatás kötelessége, hogy a demokrácia minden ellenségét a helyére tegye ha-de nélkül!
A második csoportban különös kihívást látok hivatásos politikusaink számára, akik egyrészt tiszteletben tartják a kisebbségek védelmét és jogait, másrészt továbbra is hidakat kell építeniük ezeknek a polgártársaknak, hogy továbbra is részesei legyenek társadalmi diskurzus, és határozottan mindenki javát szolgálja.
A harmadik csoportban viszont felelős állampolgárként kötelességünk, hogy ezeket az embertársakat jobban integráljuk a társadalmi folyamatokba, és segítsünk nekik kompenzálni tapasztalat- és tudáshiányukat.
„Hiszek az emberi lényekben, de a hitemben nincs érzelgősség. Tudom, hogy a bizonytalanság, a félelem és az éhség környezetében az emberi lény eltörpül és formálódik anélkül, hogy ennek tudatában lenne, ahogy a kő alatt küszködő növény sem ismeri saját állapotát."
Pearl S Buck, Roll A Stone (22. január 2010.)
