szakmapolitika

Bejegyzés fotó: Bundestag | © Clareich a Pixabay-en

Egy hivatásos politikus barátom nemrég megkérdezte, hogy tulajdonképpen mi ellen vagyok hogy hivatásos politikus? Szívesen válaszoltam volna neki egészen spontán módon, hogy pontosan ez az általános „dobozgondolkodás”.

Ez azonban nem tett volna igazat a barátságunknak vagy a témának, így elkezdtem töprengeni...

A „szakmapolitikáról” való felfogásom egy száz évvel ezelőtti előadáson alapul Max Weber, amit neked is itt találhat. Weber a következőképpen válaszolt volna neki:

„Csak azok mondják, akik biztosak abban, hogy nem törnek össze, ha a világ az ő szemszögükből túl buta vagy túl aljas ahhoz, amit nekik akarnak kínálni, mondják: 'De azért! mondhatni csak neki van „szakmája” a politikához."
Max Weber (A politika mint hivatás, 1919)

Max Webers előadását ma is érdemes elolvasni és állításainak többsége ma is érvényes. Weber talán legismertebb kijelentése tetszik a legjobban:

"A politika kemény deszkák erős, lassú fúrását jelenti szenvedéllyel és arányérzékkel egyszerre."
Max Weber (A politika mint hivatás, 1919)

És éppen ezen a kijelentésen szeretném kifejezni aggodalmamat sok olyan hivatásos politikussal kapcsolatban, aki egyre jobban szereti a gyors felvételeket és a médiaáradásokat az arányérzékkel és a vastag deszkák lassú fúrásával szemben. Hiányzik belőle a szenvedély sem, és azt jelzi a polgároknak, hogy a politika „olyan szakma, mint a többi”, és valahogy meg kell keresnie a pénzét.

Ott van Weber nyilatkozata is:

„… vezető nélküli demokrácia, ez azt jelenti: „hivatásos politikusok” uralma állás nélkül, a vezetőt alkotó belső, karizmatikus tulajdonságok nélkül. Ez pedig azt jelenti, amit az adott pártfrakció általában a „klikk” uralmaként emleget.”
Max Weber (A politika mint hivatás, 1919)

Hans August Lucker, a Bundestag és az Európai Parlament volt képviselője néhány éve ezt mondta kollégáinak itt Heilbronnban:

– Önök már nem politikusok, csak jobb adminisztrátorok.
Hans August Lucker (2006)

Nem akarok még egyszer ilyen messzire menni, de azt vettem észre, hogy a karizmatikus politikusok, akik alkalmasságukkal, teljesítményükkel és képességükkel kitűnnek a tömegből, egyre nehezebben tudnak feljutni a pártapparátusban. Körülbelül hetven év után valószínűleg mindannyian a középszerűségbe érkeztünk.

De ez a legtöbb polgártársnak tetszik, hiszen "az ő" politikusuk mindenképpen "köztük van", és sokan azt is gondolják, hogy lenézhetik őt. Egyesek még azt is hiszik, hogy egy kicsit „hatalmon vannak” felettük.

A probléma azonban akkor merül fel, amikor a polgárok hirtelen „jobb adminisztrátoroktól” várják, hogy egyik napról a másikra megoldják a világrengető problémákat.

Itt szeretnék közbeszólni a javukra, újra és újra próbálkoznak, többnyire szintén a média által is eltúlozva, és a végén mindig ugyanarra az eredményre jutnak, mégpedig arra, hogy a középszerűséget és a megoldásokat nem lehet egyik napról a másikra összeházasítani.

De ez sem kötelező tőlünk, mert mindannyian úgy döntöttünk az elmúlt évtizedekben, hogy nálunk a politika lassan arányérzékkel fúr át vastag táblákat, és ezért a meglévő és új problémákat, kihívásokat is tárgyilagosan kezeljük, apránként meg kell oldani.

Más szóval, egyik kompromisszumról a másikra lépünk, abban a reményben, hogy nem tévesztjük szem elől a célt. Ez a megközelítés mind a Bonni, mind a Berlini Köztársaságban bevált, és időközben a politika sajátos formájává is vált. Mert ha a mai hivatásos politikusok mindegyike ugyanazon a véleményen lenne, akkor is kompromisszum születne.

Nekünk, polgároknak ez azt is jelenti, hogy nem lehet egyszerre „vezér nélküli demokrácia” és „vezérdemokrácia”!

Ezért nem szabad, hogy mi állampolgárok hirtelen akarjunk a feltételezett vezetők után futni. Szándékosan azt mondom, hogy állítólag, mert egyáltalán honnan származnak ezek a világos figurák? Biztosan ők sem a politikán kívülről jönnek, mert akkor a Hold hátáról kellene berepülniük.

És éppen ezért, hogy megválaszoljam barátom és hivatásos politikusom eredeti kérdését, a hivatásos politikusoknak nem szabad azzal elhitetniük a polgárokat, hogy ők ezek az új fényfigurák, akiknek megvan a válaszuk a világ minden problémájára, hanem vissza kell jutniuk a vastag deszkákhoz, amelyeket aztán arányérzékkel, keményen és mindenekelőtt szenvedéllyel a lehető leglassabban fúrnak.

Dióhéjban: van valami ellenem a politikusoknak, akik megtagadják valódi munkájukat, és inkább talkshow-kat és más alkalmakat kísértenek. Mert ők sem fogják megváltani a világot! Csak mi, polgárok menthetjük meg a világot, és ebben a politikusaink is segíthetnének bennünket, ahogy minden köztisztviselő is.